Vencel, Ottó és Károly Róbert között
(1301-1308)

1301. január 14-én meghalt az utolsó Árpád-házi király, III. András. A magyar trón megüresedett. A számba jöhető jelöltek közül a leggyorsabban Károly Róbert, illetve az Anjou-„párt” cselekedett. Igaz, Károlynak helyzeti előnye volt, ő 1300 augusztusa óta magyar államterületen állomásozott. III. András elhunytakor pedig már Zágráb vidékén tartózkodott. Továbbra is élvezte Károly a délvidéki urak (a Subicsok, a Frangepánok, a Babonicsok, valamint a Szerém megyében birtokos Csák nembeli Újlaky-ágbeli Ugrin) támogatását, valamint az ő oldalán állt Bicskei Gergely választott esztergomi érsek is. III. András halálának hírére hívei gyorsan Esztergomba vitték a még gyermek, tizenhárom éves Károly Róbertet, ahol Gergely választott érsek Magyarország királyává koronázta. Puccsszerű koronázás volt ez, hiszen nem a Magyarországon megszokott formák és keretek között ment végbe. A korona – a szent korona – nem volt Gergely és az Anjou-„párt” birtokában, így Károly királlyá avatásához egy alkalmi diadémot használtak. Abban is eltért a hagyományostól Károly koronázása, hogy arra nem az Árpád-házi királyok szakrális fejedelmi székhelyén, azaz nem Fehérváron került sor. Így hát a magyarországi előkelők nagy része számára nem bírt jogerővel az Esztergomban sebtében végrehajtott koronázás. Ám az a körülmény, hogy Károlyt a magyar társadalom döntő többsége 1301-ben nem tekintette az Árpádok elárvult trónja igazi, jogos örökösének, az nem csupán a koronázás formai hibáin múlott. Sokan a magyarok közül attól tartottak, hogy – mint a latin nyelvű magyar krónika (az úgynevezett 14. századi krónikakompozíció, amelynek egy szövegváltozatát a Képes Krónika őrizte meg) megjegyezte – „az ország szabadjai elveszítenék szabadságukat az egyház által adott király elfogadása esetén”. A korabeli magyar közvélemény joggal félt az egyház fölényétől Károly trónra lépte esetén. E vélekedés annyiban közel állt az igazsághoz, hogy Károlyt – főleg III. András halálát követően – teljes erővel támogatta VIII. Bonifác pápa. Ő nagy örömmel vette volna, hogy a tőle hűbéri kötelék révén függő nápolyi királyságból származó Károly foglalná el a szintén a pápától hajdan koronát nyert Szent István trónusát. Károly magyarországi hatalomra kerülése tehát a pápai beavatkozás, végső fokon a pápai hűbéri függőség veszélyét idézte fel. S ez a félelem nem volt alaptalan, mivel VIII. Bonifác ama pápák sorába tartozott, akik – mint VII. Gergely vagy III. Ince – a pápaság világuralmi törekvéseinek szószólói és élharcosai voltak.

Hamarosan, a III. András váratlan halálát követő rövid tanácstalanság után, rendezték soraikat a Károly uralmát elutasító, esztergomi koronázásának jogosságát kétségbe vonó magyarországi egyházi és világi előkelők, s kialakították álláspontjukat. A trónbetöltést illetően választásuk II. Vencel cseh és lengyel király kiskorú fiára, az 1289-ben született Vencelre esett, aki tehát ekkor tizenkét éves volt. Külön oka van annak, hogy miért a cseh Přemysl-házhoz fordultak magyar királyért, külön pedig annak, hogy onnan miért a gyermek Vencelt hívták meg a magyar trónra. A cseh uralkodó dinasztia a magyarokkal szomszédos cseheknek éppen úgy ősi fejedelmi-királyi családja volt, mint a magyaroknak az Árpádok. A Přemysl-ház ekkor élő tagjai anyai ágon Árpád-házi hercegnőtől eredtek, a korabeli latin nyelvű cseh krónika (Chronicon aulae regiae, cseh nevén Kronika Zbraslavská) megfogalmazása szerint a Csehországtól királyt kérő magyar előkelők „szilárdan emlékezetükbe idézték, hogy Csehország királyai Magyarország királyainak nemes ivadékából származtak”. A magyar krónika részletezte is ezt a – választás szempontjából meghatározó – rokoni kapcsolatot. II. Otakár cseh király IV. Béla magyar király unokáját, Kunigundát vette feleségül, s házasságukból született a Csehországban 1301-ben uralkodó és mellette még a lengyel királyi címet is viselő II. Vencel. A cseh krónika szerint a rokoni kapcsolat mellett a magyar előkelők mérlegelték még döntésüknél a Přemysl-ház kiterjedt hatalmát, széles körű ismertségét, mérhetetlen gazdagságát. A Přemysleket tehát minden szempontból méltónak ítélték arra, hogy az Árpádokat kövessék a magyar trónon.

Az a körülmény, hogy a magyarok nem a hatalma csúcsán álló, életkorát tekintve még mindig fiatalnak számító, mindössze harminc éves II. Vencel királyt hívták meg Magyarország élére, hanem gyermekkorban levő fiát, több okkal magyarázható. Kétségtelenül formai oknak minősül, hogy III. András egyetlen gyermeke, első feleségétől származó Erzsébet leánya 1298 óta a gyermek Vencel jegyese volt. 1301-ben talán abban reménykedhettek a magyar előkelők, hogy a jegyességből házasság lesz, s ez a frigy újabb rokoni összeköttetést biztosít a Přemyslek és az Árpádok között. Így az utolsó Árpád-házi leszármazott királynéként, férje, Vencel pedig királyként öröklik III. András országát. (Az eljegyzésből azonban nem lett házasság: a fiatal Vencelt 1306-ban meggyilkolták, Erzsébet pedig 1338-ban a svájci Töss apácazárdájában halt meg. A sors szomorú iróniája: e Vencellel fiágon a Přemysl-ház, Erzsébettel pedig nőágon az Árpád-ház halt ki.) A magyar uraknak azonban volt – vagy legalábbis lehetett – ennél még nyomosabb érvük a gyermek Vencel mellett. Apja, II. Vencel nagy hatalmú uralkodó volt, aki ha a magyar koronát is elnyeri, három közép-európai ország uralkodójaként messze kiemelkedett volna a magyar előkelők közül. Így azoknak nem lett volna módjuk és lehetőségük a siker reményében szembeszállni vele. Más volt a helyzet a gyermek Vencellel: őt tanácsosként vehették körül, rákényszeríthették akaratukat, egyszóval ő játékszer lehetett számukra. Így nem fogadhatjuk el a magyar krónika állítását, amely szerint a magyarok II. Vencelt kérték fel királyuknak, s a gyermek Vencelt csak azért hozták magukkal, mert a cseh és lengyel uralkodó nem állt kötélnek. Az igazságot a cseh krónika fogalmazta meg: a magyarok eleve a gyermek Vencelt kívánták királyuknak.

Sokkal nehezebb állást foglalni abban a kérdésben, hogy a Csehországba menő követség tagjait vajon a magyar avagy a cseh krónika nevezte-e meg pontosabban. A magyar krónikában azt találjuk, hogy „András király halála után az ország bárói gyorsan két táborra szakadtak, méghozzá úgy, hogy Máté, Amadé és Ugrin, az ország igen hatalmas főemberei (principes; azaz fejedelmei) és sokan mások a nemesek közül a gyermek Károlyhoz csatlakoztak, és őt szóval, de nem tettel királynak tekintették”. Ugyanakkor Rátót nembeli Domokos, III. András király egykori tárnokmestere, a Balassa családbeli Miklós fia, Demeter, a Kőszegi családból való Henrik fia, Henrik, az „igen nagyságos urak” János kalocsai érsekkel, valamint több püspökkel egyetemben július hónapban Csehországba indultak királyért. Ezzel szemben a cseh krónika azt hozza tudomásunkra, hogy „Trencséni Máté comes, Amadé és Demeter, továbbá Werner comesek Magyarország sok előkelőjével és nemesével illő módon Vencel cseh királyhoz mentek, akit állhatatosan és kitartóan kérleltek, hogy fiát királyuknak adja át nekik”. A kétféle tudósítás között az ellentmondás nyilvánvaló. Ha nem intézzük el a dolgot annyival, hogy híradásaik eleve összeegyeztethetetlenek, hanem megkíséreljük az igazság megállapítását, kísérletünk talán nem lesz reménytelen. A magyar krónika annyiban kétségtelenül az igazságot tükrözi, hogy szerinte a Károly Róberthez csatlakozott előkelők közül a Csák nembeli Újlaky-ági Ugrin valóban egyike volt az Anjou-trónjelölt legelső pártfogóinak Magyarországon. Ő vette át 1301 elején a dalmát tengerpartról Zágrábig kísérő Subics Páltól az ifjú Károlyt. Azt is tudjuk, hogy az Aba nembeli Amadé ugyancsak viszonylag korán Károly Róbert híve volt. Nem kell tehát feltétlenül hamisnak minősítenünk a krónika információját, hogy Csák Máté is eleinte Károly felé tájékozódott. Csak később, hónapok múltával csatlakozhatott ahhoz a csoportosuláshoz, amely Vencelt kívánta a trónra ültetni. Ha a két forrás ellentmondó információjának egyeztetésére tett kísérletünk helytálló, akkor ebből már 1301-ben Máté ingatag voltára, tétovázó természetére következtethetünk. E tulajdonságával a későbbiek során is találkozhatunk. Elemzésünk alapján nem lehetetlen, hogy Máté tagja volt a gyermek Vencelért Csehországba indult küldöttségnek.

Az elkövetkező hónapok fejleményei még inkább valószínűsítik a cseh krónika ezen adatát. A magyar küldöttek a cseh-magyar határon fekvő Hodonín faluban találkoztak leendő királyukkal. János kalocsai érsek Fehérvárott 1301. augusztus 27-én a szent koronával megkoronázta a tizenkét éves gyermeket Magyarország királyává. Az ünnepélyes aktuson Máté személyesen vett részt. Ez azt mutatja, hogy 1301 nyarán már bizonyosan a Vencel oldalán álló előkelők táborába tartozott. Vencel – aki magyarországi okleveleiben következetesen Lászlónak nevezte magát – nem maradt hálátlan Máténak a csatlakozásért. Alig néhány hónappal megkoronázása után, 1302. február 28-án (illetve március 1-én) három oklevélben gazdag adományban részesítette őt. A rendelkező rész kivételével lényegében azonos szövegű diplomák elmondják, hogy László (azaz Vencel) király szeretett híve, Péter egykori nádor fia, Csák nembeli Máté nádor becses, tetsző és hasznos szolgálatokat teljesített eddig a király apja, II. Vencel cseh és lengyel király iránt, most és a jövőben pedig László királyt fogja hűségesen támogatni. Magyarország összes nemesei közül Máté elsőként mozdította elő tanácsával és segítségével a gyermek Vencel ügyét. Aggódva ügyelt arra, hogy őt válasszák meg Magyarország királyává, s a cseh uralkodó fiát meggyőző szóval elsőként hívta meg a magyar királyi szék elfoglalására. Vencelt Magyarországra seregével és barátai hatalmával vezette be, s miután különleges gondoskodásával Fehérvárott megtörtént Vencel koronázása, másokat megelőzve ajánlotta fel az újonnan koronázott királynak szolgálatait. Mindezen cselekedeteiért és hűségéért Vencel király az összes várakat, városokat, királyi és királynéi birtokokat, bármilyen módon is szerezte meg s bármilyen jogcímen tartotta is azokat Máté, örök jogon neki adta. Az egyik oklevél ezt az általános, megerősítő jellegű adományozást Nyitra megyére, a másik Trencsén várra és megyére vonatkozóan konkretizálta. Előírta azt is, hogy e megyék összes falvai, városai, vámjai örökletesen Mátét illessék meg, a harmadik oklevél pedig ugyanezt a Nyitra megyei Bajmóc várával kapcsolatban foglalta írásba.

Máté tehát Vencel nagylelkű adománya kapcsán Nyitra és Trencsén megye birtokába jutott, még pontosabban fogalmazva: elnyerte Nyitra és Trencsén megyéből mindazt, amit a királynak joga volt eladományozni. E három oklevéllel mindenekelőtt Máté törvényesítette korábbi foglalásait. Említettük már, hogy Bajmóc vára a Hontpázmány nembeli Kázmér-fiakkal szembeni fellépése következtében, vagyis belháború révén jutott 1296-1297-ben Máté kezére. Ez azonban törvénytelen módja volt a birtokszerzésnek. Máté tehát – kihasználva a kedvező alkalmat – oklevelet kapott Venceltől, amely immár királyi adomány formájában törvényesítette Bajmóc várának birtoklását. Ugyanez a helyzet Trencsén vár esetében is. Nyitra és Trencsén megye vonatkozásában ugyancsak ez történt: e két megyében, amelyek közül Nyitra megye szinte teljes egészében, Trencsén pedig déli részét tekintve tartozott 1302-ig Máté fennhatósága alá, most legális tulajdona lett. Ráadásul Vencel adománya további, eddig esetleg Máté kezére nem került javakat, királyi és királynéi birtokokat, valamint uralkodói tulajdonban lévő vámokat is Máténak juttatott. Valójában Vencel király 1302. évi adományával vált Máté alakuló tartományának két, központi szerepet betöltő megyéjévé Trencsén és Nyitra. Nem terjedt ki azonban Vencel adománya e két megyének sem egyházi, sem nemesi kézen levő ingatlanaira, ezt ugyanis a királynak nem volt joga bírói ítélet nélkül jogos tulajdonosaiktól elkobozni. Az adományt tehát nem szabad akként értelmeznünk, hogy ezzel Máté Nyitra és Trencsén megye egész területének urává vált volna. De az bizonyos, hogy az adomány így is tetemesen gyarapította Máté birtokainak számát. A bőkezű adományozással egyenlő súlyú volt az igazgatási változás. E két megyére vonatkozó adománnyal lényegében Nyitra és Trencsén többé nem volt királyi vármegye. Máté, aki e két megyében a birtokviszonyokat tekintve a király helyébe lépett, hallgatólagosan megkapta azt a jogot, hogy maga formálja, alakítsa Nyitra és Trencsén igazgatását, akár úgy, hogy ő nevezi ki a megyét kormányzó ispánt, akár úgy, hogy kísérletet tesz a kialakult igazgatás felszámolására. (A későbbiekből kiderül, hogy Máté ezzel a megoldással próbálkozott.)

Elmondhatjuk tehát, hogy Máté igen rövid idő alatt elérte Venceltől, amit tőle remélhetett, s így nem volt érdeke többé, hogy támogassa Vencelt. A bőséges királyi adománnyal Vencel elvesztette Máté támogatását, pedig a következőkben nagy szüksége lett volna rá. Már 1301 őszén Magyarországra érkezett VIII. Bonifác pápa megbízásából Boccasini Miklós legátus. Az volt a célja, hogy Szent Péter trónjának birtokosa legyen a döntőbíró a magyarországi trónbetöltés kérdésében. 1302-ben a pápai legátus az érintett feleket (II. Vencel cseh királyt, a gyermek Vencelt és Károly Róbertet) a pápa elé idézte. 1302 őszén Károly Róbert vakmerő katonai akció révén megkísérelte Buda városának, Vencel székhelyének elfoglalását. Próbálkozása azonban eredménytelen maradt. 1303-ban VIII. Bonifác – aki még ez év folyamán Bicskei Gergellyel együtt életét vesztette – Károly Róbertet nyilvánította Vencel tiltakozása ellenére a magyar trón jogos birtokosának. Vencel uralma egyre szűkebb térre szorult vissza, bár ezzel arányban nem növekedett Károly Róbert hatalma. Igazán király nélküli kor köszöntött Magyarországra. A magyar krónika találó megfogalmazása szerint a bárók „egyetlen várat, semmi hatalmat, semmi királyi jogot nem adnak, illetve állítanak vissza” sem Vencel, sem Károly számára. Az egyik nagyúri tábor Vencelt, a másik Károlyt tekintette névlegesen királynak, de egyikük sem biztosította jelöltje számára a tényleges uralkodói tekintélyt. Az ország igazi urai az interregnum éveiben rohamosan tovább erősödő, tartományt kiépítő oligarchák voltak. II. Vencel cseh király korán észrevette fia mind súlyosabbá váló helyzetét, s ezért 1304 nyarán nagy sereggel behatolt Magyarországra, s egészen Pest vidékéig nyomult előre. Néhány hetet időzött itt, s miután személyesen győződött meg arról, hogy Vencel helyzete mindinkább tarthatatlan, visszaindult hát Csehországba. Magával vitte fiát, továbbá a szent koronát. Az ország kormányzójává a Vencel pártján megmaradt Kőszegi Ivánt nevezte ki, elmozdította és fogolyként magával hurcolta a budai rektort (bírót), Werner fiát, Lászlót, s új vezetőt állított Buda élére. A cseh had kivonulása Magyarországról nem volt zavartalan. Kénytelenek voltak megostromolni az országhatárhoz közel, de még magyar területen fekvő Szenic várát, melyet az Aba nembeli (Szép vagy Nagy) Aba comes védett. Szenic korábban Máté apjának, Péternek a birtoka volt, s az 1304-ben Szenicet tartó Aba pedig Máté szerviensének számított. Ez az összecsapás is azt bizonyítja, hogy Máté a bőkezű adomány után alig két évvel már Vencel legádázabb ellenfelei közé tartozott.

Vencel elleni fellépése azonban nem jelentette azt, hogy Károly Róbert táborához csatlakozott volna. Az 1304. év hátralévő hónapjainak fejleményei cáfolhatatlanul bizonyítják ezt. Mindenekelőtt onnan tudjuk Máté távolmaradását a Károly Róbert körül kialakult nagyúri csoportosulástól, hogy neve nem szerepel az 1304. augusztus 24-én Pozsonyban megkötött szerződésben. E napon ugyanis a Károlyt királyuknak elismerő magyarországi előkelők urukkal együtt szövetségre léptek Rudolf osztrák és stájer herceggel, s kölcsönös segítséget ígértek egymásnak. A Habsburg-herceg a magyarok által kilátásba helyezett támogatás fejében megígérte segítségét a magyar főpapok és mágnások jogainak eltiprói ellen. A Károly Róbert táborát alkotó előkelők sorában találjuk az esztergomi és kalocsai érseket, több püspököt, a világiak közül pedig egyebek között Csák nembeli Ugrint, Aba nembeli Amadét, Rátót nembeli Lorándot, Borsa nembeli Kopaszt, valamint Csák nembeli Márk fiát, István mestert. Vagyis Máté unokaöccse, István Károly Róberthez csatlakozott. Máté különállását jól mutatja, hogy Károly Róberttől függetlenül lépett szövetségre Habsburg Rudolffal, azaz közjogi értelemben azonosnak tekintette magát Károllyal. Mind Károly, mind Máté Rudolffal kötött szövetsége II. Vencel ellen irányult. 1304 őszén meg is indult Rudolf, illetve Károly összehangolt katonai akciója Csehország ellen, míg Csák Máté bizonnyal külön hadsereget vezetve kapcsolódott be a hadi eseményekbe. Károly Róbert egy 1309. évi okleveléből tudjuk, hogy Csák Máté régi szerviense, Bogár fia, Márton Mátéval együtt részt vett a csehországi háborúban, s ott Márton a csehekkel, Károly király ellenségeivel szemben halált megvető bátorsággal harcolt és életveszélyesen megsebesült. Máté tehát – korabeli szokás szerint – familiárisaiból álló serege élén vonult hadba. A csehországi hadjárat azonban az osztrák és magyar szövetségesek számára katonai sikereket alig hozott. A magyarországi politikai élet fontos fejleménye volt, hogy 1305 nyarán meghalt II. Vencel, s a cseh királyság élén fia, az ekkor tizenhat éves ifjabb Vencel követte, aki ez év őszén lemondott a magyar trónról, s a koronát a leányágon szintén Árpád-házi származású Wittelsbach Ottó bajor hercegnek adta át, aki IV. Béla unokája volt.

Ottót 1305. december 6-án a veszprémi és a csanádi püspök – tehát nem a királlyá avatásra jogosult esztergomi érsek – Fehérváron a szent koronával királlyá koronázta. Ottónak azonban nem volt erős és szilárd belső bázisa Magyarországon. A tartományurak közül elsősorban a Kőszegiek, valamint a Borsák és feltételezhetően az Ákosok támogatását élvezte, továbbá őt támogatta az Erdélyben élő, vele egy nyelvet beszélő német etnikum, a szebeni és besztercei szászság. Egyelőre nem növekedett számottevően Károly Róbert híveinek tábora sem. Mind Ottó, mind Károly tehát azon fáradozott, hogy újabb pártfogókat szerezzen magának, s az ország újabb területeire terjessze ki befolyását. Ezt a célt szolgálta Károly 1306. évi hadjárata az ország középső és északi részén. A Buda elleni sikertelen 1302. évi akciót követően Károly visszaszorult a déli területekre, ahol leghatalmasabb támogatói (a dalmát és horvát előkelők, valamint Csák nembeli Újlaky-ági Ugrin) voltak az urak. 1304 táján aztán hozzá csatlakozott Aba nembeli Amadé, s így befolyása megnőtt az Amadét uraló vidéken. Heves, Abaújvár megyék területén és azok körzetében. Ekkortájt időzhetett Károly – Amadé vendégszeretetét élvezve – a gönci várban. Az a körülmény, hogy szilárd támaszra lelt Amadéban, s megvethette lábát az ország középső-keleti részén, azzal kecsegtette, hogy innen kiindulva északi irányú hadjáratot vezethet. Elsődleges célkitűzése az lehetett Károlynak, hogy felszámolja Vencel magyarországi uralmának maradványait. Mint említettük, Vencel Kőszegi Ivánt bízta meg az ország kormányzásával, aki Esztergom várába fészkelte be magát. Ugyancsak Vencel egykori magyarországi uralmára emlékeztetett, hogy Szepes várában csehek tartózkodtak. Károly Róbert mindenekelőtt Esztergom és Szepes várak elfoglalására törekedett. 1306 tavaszán Károly Egerben keltezte egyik oklevelét, bizonnyal innen indult el hadjáratára. Katonai akciója gyors sikerrel járt, mert 1306. június 27-én már Esztergomban állított ki oklevelet. Ebben felsorolta Bogár fia, Márton érdemeit.

E Márton szervienseivel együtt részt vett Zólyom, Lipcse, Dobronya és Palojta várak elfoglalásában, amelyeket a Balassa családbeli Miklós fia, Demeter és unokaöccse, Domokos fia, Doncs védelmezték Károly Róbert ellen. E várak – a Hont megyei Palojta kivételével – a zólyomi erdőispánság területén feküdtek, amely nagy kiterjedésű, eredetileg uralkodói kézben levő és a király magánjellegű megbízása révén gondnok (procurator) által irányított magánuradalomnak számított. Nem az egyetlen terület volt ebben a minőségben a kora középkori Magyarországon. Ilyen volt pl. a Balaton-felvidéken a bakonyi erdőispánság is. E jobbára erdővel borított területeken a földrajzi viszonyokból adódóan még a 13. században is viszonylag gyér számú népesség élt. Telepítésük csak az erdők kiirtásával, a szántóföldi kultúra, illetve az állattenyésztés előrehaladtával kapott nagyobb lendületet. A zólyomi erdőispánság gondnokai, majd ispánjai (comes) a 13. század folyamán több évtizeden át a Balassa család ősei közül kerültek ki. Fentiek alapján előbb a király megbízottai, magánalkalmazottai voltak, ám amint a század vége felé fokozatosan, időszakonként pedig viharos gyorsasággal hanyatlott a királyi hatalom, úgy nőtt meg a nagy kiterjedésű zólyomi erdőispánság területén a Balassák szerepe, akiknek működésében a köz- és a magánjogi vonások elválaszthatatlanul összefonódtak. Előbb királyi adományok révén, később azonban hatalmaskodások, erőszakos akciók következtében a zólyomi királyi uradalom területén birtokaik olyannyira megnövekedtek, hogy a 13. század végére a zólyomi erdőispánság területének – amelyen később négy megye, Zólyom, Liptó, Turóc és Árva létesült – igen jelentős része valamilyen módon a Balassák tulajdonába került. Hovatovább valóságos tartományuraságot hoztak létre itt és a zólyomi erdőispánsággal határos, birtokukban levő vidékeken. Zólyom tágas területén a Balassák több várat építettek, igy nekik tulajdonítható Árva, Liptóújvár (Hradek), Szklabinya, Szucsány felépítése. Az idézett 1306. évi oklevél világossá teszi, hogy utóbb, feltehetően a 13. század végén, a 14. század elején, a királyi hatalom korábban nem tapasztalt mérvű térvesztesége idején, a Balassák a királyok által épített várakat, így Zólyomot. Dobronyát is elfoglalták. (Lipcséről nem állapítható meg, hogy valamelyik uralkodó vagy a Balassák emelték-e.) A Balassák szervienseiket is a zólyomi erdőispánság alakulófélben levő köznemességének tagjai közül toborozták. A Balassák III. András halála után Vencel pártjára álltak. Amikor tehát Károly Róbert 1306. június 27-ét megelőzően hadat vezetett a zólyomi erdőispánság (királyi magánuradalom) területére, nem csupán az idegen kézre került uralkodói javak visszaszerzését tekintette céljának, hanem azt is, hogy eltántorítsa Vencel oldaláról a Balassákat. Az 1306. június 27-i oklevél megfogalmazásából bizton lehet arra következtetni, hogy Károly mindkét feladatát teljesítette: visszavette a Balassáktól az általuk jogtalanul bitorolt királyi várakat, valamint a diploma keltének idejére hűségre kényszerítette őket.

Ez a diploma Bogár fia, Márton egy másik érdeméről is megemlékezik: résztvevője volt Esztergom vár ostromának, amelyet Kőszegi Iván tartott elfoglalva. A vár megvívásában Márton alig kerülte el a halált, vele együtt harcoló szerviensei közül sokan elestek, illetve megsebesültek. Bizonyosra vehető: az oklevél dátuma és keltezési helye (1306. június 27-e, Esztergom) jelzi, hogy éppen ezekben a napokban érhetett véget Esztergom ostroma, s juthatott a király kezébe a fontos erősség. Feltételezhetjük, hogy közvetlenül az esztergomi katonai akciót megelőzően vezette Károly Róbert azt a hadjáratát, amelynek során a Hont megyei Palojta, illetve a zólyomi királyi magánuradalom területén fekvő Zólyom, Dobronya és Lipcse várakat elfoglalta. Vagyis nagyon valószínű, hogy a Heves megyéből kiindult Károly Róbert előbb a Hont megyei Palojtát ostromolta meg, innen hatolt be a zólyomi erdőispánság területére, majd onnan, érkezve vívta meg Esztergomot. Nem tudjuk pontosan keltezni – tehát akár ehhez a hadjárathoz kapcsolni – Károly király azon hadi vállalkozását, amely a csehek által tartott Szepesvár megszerzését eredményezte. Ennek ugyancsak 1306-ban, illetve legkésőbb 1307-ben kellett történnie. Károly Róbert idézett oklevele Bogár fia, Márton számára nem csupán a benne foglalt események miatt érdemel figyelmet, hanem a megadományozott személye miatt is. Mártonról tudjuk, hogy mint III. András trencséni várnagya 1296-1297-ben Máté kezére játszotta Trencsén várát, s ez időponttól kezdve maga is Máté szolgálatában tevékenykedett. 1299-ben Máté és Pereszlényi Pál társaságában pusztítva vonult III. András ellen. A 14. század első évtizedének vége felé Márton urának, Máténak tisztségviselőjeként, tárnokmestereként fordul elő. Nincs okunk arra gondolni, hogy Márton éppen 1306-ban, a királyi hadjárat idején nem számított Máté szerviensének. Márpedig ha Márton – s minden alapunk megvan ennek feltételezésére – ebben az időben is Máté familiárisa volt, akkor Károly Róbert 1306. évi háborújában saját szervienseivel együtt csakis Máté tudtával és egyetértésével vehetett részt. Maga Máté ugyan ekkor még nem csatlakozott Károlyhoz, de nem akadályozta meg – sőt lehet: kifejezetten kezdeményezte –, hogy egyik legbefolyásosabb szerviense érdemeket szerezzen Károlynál. A tétova, de a politikai életben ügyesen lavírozó Csák Mátéra jellemző lépés ez.

Ennek a kérdésfelvetésnek a próbája kétségtelenül az: ismerünk-e olyan Máté-familiárist, aki ugyanebben az időben Ottó királynál igyekezett jópontokat szerezni a maga, illetve ura számára. Ismerünk, méghozzá Komáromi Pál személyében. Feltevésünket némileg gyengíti, hogy róla ugyan egyetlen irat sem állítja teljes bizonyossággal, hogy Máté magánszerviense lett volna, de több ok folytán ez bizonyosra vehető. Önmagában erre következtethetünk e Pál állandóan használt Komáromi (de Comarun) melléknevéből. Komárom ugyanis Csák Máté atyai öröksége volt. E vonatkozásban minden kétséget eloszlatandó, ránk maradt 1307. augusztus 14-i kelettel Máté nádor Komáromban kelt oklevele, amely közli, hogy eléje járultak a város bírája, az összes hospesek és az ő (Máté) komáromi polgárai, s bemutatták neki apjának, Péter nádornak szabadságukról szóló kiváltságlevelét, kérve annak megerősítését. Máté megfontolván, hogy e polgárok örökölt ingatlanán élnek, ígéretet tett, hogy szabadságukban – amennyire módjában áll – megőrzi őket. Ha egy 1306. évi diploma szerint e Pál Komáromban, azaz a Máté uralma alatti településen a bakonybéli monostor kikötő- és piacvámját lefoglalta, ezt csak Máté szervienseként tehette meg. Ugyancsak fontos adat, hogy VIII. Bonifác 1297. évi oklevelében, amely több oligarcha és birtokos hatalmaskodásáról szól a pannonhalmi egyház ellen, a felsorolásban Mátét közvetlenül Komáromi Pál követi. E Pál, akinek Máté famíliájába tartozásáról aligha lehetnek kétségeink, 1306-ban Ottót, Isten kegyelméből Magyarország királyát urának (dominus noster) nevezte, akitől birtokadományt is kapott. Csák Máté tehát, miközben maga nyíltan egyik király oldalára sem állt 1305-1307-ben, mind Károlynál, mind Ottónál szerviensei révén igyekezett előnyöket szerezni arra az esetre, ha akár az egyik, akár a másik kerekedne felül az ország feletti uralomért folyó küzdelemben. Ez azt is bizonyítja, hogy ekkor, kiváltképpen 1306-ban, Máté még nem látta előre, ki lesz a harc győztese. Cselekedetei viszont arra mutatnak: maga semmiképpen sem kívánt vesztes lenni.

Az 1307. év viszont már sokat előre jelzett a jövendő körvonalaiból. Ottó király, aki maga is viszonylag szerény magyarországi bázisa kiszélesítésére törekedett, 1307-ben erdélyi útra vállalkozott. Az észak-erdélyi szászság Beszterce körüli tömbjét kereste fel, majd Kelet-Magyarország oligarcháját, Kán László erdélyi vajdát látogatta meg azzal a céllal, hogy a vajda leányát feleségül vegye, s az így létesítendő szövetség révén bővítse támogatói körét. Kán László azonban a szent koronával együtt érkező uralkodót elfogta, sokáig fogolyként egyik várában őriztette, majd végül Károly Róbert kezére juttatta. László vajda Szegeden adta át Ottót Károly talán leghűségesebb támaszának, Csák nembeli Újlaky-ági Ugrinnak, ám a koronát magánál tartotta. Károly és hívei – mint egy magyar forrás hírül adja – kiűzték a bajor herceget az országból, aki 1308-ban (egy más forrás szerint) szökve és sok viszontagság árán érkezett vissza Bajorországba. 1307 tavaszán Máté világos tanúbizonyságát adta, hogy hajlandó Károlyhoz közeledni, nyilván azért, mert ekkor már benne látta Magyarország jövendő, tényleges királyi hatalommal rendelkező uralkodóját. 1307 májusában ugyanis Tamás esztergomi érsek Károly Róbert érdekében zsinatot tartott a Komárom megye északi részén levő Udvardon. Itt az érsek mindenkit arra intett: engedelmeskedjenek Károlynak, ismerjék el őt uruknak és királyuknak, biztosítsák számára a királyt megillető jogokat, teljesítsék irányában az uralkodónak járó szolgálatokat. Bizonyosra vehető, hogy Máté tartománya területén ilyenfajta zsinatot csakis a trencséni oligarcha hallgatólagos beleegyezésével lehetett tartani.

Máté jól ítélte meg a jövőt: a következő hónapok eseményei Károly Róbert további előretöréséről tanúskodtak. A cseh fogságból kiszabadult Werner fia, László, a Vencel által leváltott budai bíró Csák Máté egyik rokonával, Csák fiával, Jánossal együtt 1307. június 1-én behatolt Budára, a még Vencel király által helyébe állított budai bírót elűzte, s az ellenséges – vagyis a cseh Vencelhez húzó – budai polgárokat megölte, birtokaikat elkobozta. Ezzel Buda Károly hűségére tért. Károly Róbert sikerei tükröződtek az 1307. október 10-én Rákoson tartott országos gyűlés határozataiban. Az itt megjelent előkelők – Csák nembeli Ugrin, Aba nembeli Amadé, Borsa nembeli Kopasz, Ákos nembeli István, Rátót nembeli Domokos és mások – Károly Róbertet és majdani örökösét természetes urukként elfogadták. Felszólítottak mindenkit, aki királyi, királynéi birtokot, vámot vagy jogot tartott elfoglalva, hogy haladéktalanul szolgáltassák vissza azokat az uralkodónak. Továbbá aki egyházakhoz, nemesekhez vagy bárki máshoz tartozó birtokot és jogot bitorolt, hasonlóképpen juttassák jogos tulajdonosaik kezére. Állást foglaltak a tekintetben, hogy az ország nemesei, akiket idáig – a magánfamiliaritás révén – méltatlan szolgasággal nyomtak el, természetes szabadságuk szerint annak és ott szolgáljanak, akinek és ahol akarnak, s a nemesek saját javaikra gondot fordíthassanak. Végezetül elfogadták, hogy aki hűtlen a király és az ország iránt, egyházi fenyítéssel (kiközösítéssel) sújtsák s javai a királyra háramoljanak. A tengerparti részek urait (a Subicsokat) leszámítva a szorosabb értelemben vett Magyarország legerősebb oligarchái, Csák Máté, Kán László, valamint a Kőszegiek távol maradtak a rákosi gyűléstől, azaz még arra sem voltak hajlandók, hogy szavakban hűséget fogadjanak Károlynak. Márpedig az ő támogatásuk nélkül Károly Róbert aligha tekinthette magát Magyarországon tényleges hatalmat gyakorló királynak. A következő hónapok feladata volt, hogy Károly az elismerésétől vonakodó nagy tartományurakat (vagy közülük egyiket-másikat) nyerje meg saját párthíveiül. Ebben a munkában Károly Róbert nem maradt magára. II. Károly nápolyi király immár évek óta – akár firenzei kölcsönök felvétele révén is – pénzzel támogatta unokáját. Ugyancsak az ő akciójának köszönhető, hogy V. Kelemen pápa 1307 nyarán Gentilis bíborost legátusként Magyarországra küldte. A ferences rendbe tartozó Gentilis 1308 tavaszán érkezett Spalatóba, majd nagy lendülettel látott munkához Károly Róbert érdekében.

Miközben az országos politika színpadán 1301-1308 között nagy horderejű fejlemények következtek be III. András halálától kezdve Ottó király bukásáig és Gentilis Magyarországra érkeztéig, Máté tovább folytatta saját tartományának kiépítését. Erről azonban – források hiányában – nem tudunk évenkénti részletezésben tájékoztatást adni. Az 1302 májusa és 1307 augusztusa közti több mint öt esztendőből egyetlen oklevél sem említi – jelen tudomásunk szerint – Máté nevét, s nem szól ténykedéséről. Így e korra eső tartományépítő munkájáról elsősorban közvetett információk, illetve az 1308. évi adatokból kiinduló visszakövetkeztetések révén lehet képet kapni. Bizonyosra vehető, hogy Vencel 1302. évi bőkezű adománya elsősorban Trencsén – és kisebb mértékben Nyitra – megye vonatkozásában volt nagy jelentőségű Máté számára: ez megnyitotta az utat Máté előtt Trencsén megye középső és északi része felé, amelyek még nem álltak uralma alatt. Mint már említettük, a királyi adomány folytán az uralkodói javak és jogok váltak Máté tulajdonaivá, de e területen az uralkodón kívül másoknak is voltak ingatlanaik, amelyekre a királyi adomány nem terjedt ki.

Trencsén megye középső és északi része a 14. század elején a Balassák befolyási övezetéhez tartozott. A zólyomi erdőispánságot évtizedeken át királyi megbízás alapján igazgató Balassa-ősök a 13. század közepén vetették meg lábukat az akkor még meglehetősen lakatlan, illetve gyéren benépesített észak-trencséni vidéken. 1254-et megelőzően nyerték el IV. Béla királytól a Vág mellett fekvő Zsolna, Teplicska és Várna (Varin) birtokokat, cserében az ő Árva, továbbá liptói és turóci ingatlanaikért. 1254-ben jutottak királyi adományként Kiszucaújhely birtokába. A század második felében a lakatlan területekre népességet telepítettek. A Zsolna melletti Biterfalva a Balassa család telepítést végző tagjának, Biter comesnek az emlékét őrzi. 1282-ben pénzért jutottak Hricsó vár tulajdonába, de ezzel egyidejűleg maguk is intenzív várépítési tevékenységbe kezdtek, s három várat emeltek Észak-Trencsénben, Várnát, Budetint és Lietavát. Hricsót és e három erősséget a hozzájuk tartozó falvakkal és birtokokkal együtt egy 1321. évi oklevél tanúsága szerint Máté elfoglalta, s csak a trencséni oligarcha halála után Károly Róbert adományából jutottak ezek a várak ismét a Balassák tulajdonába. Feltehető, hogy Vencel király 1302. évi adományával összefüggésben szorította ki Csák Máté a Balassákat Trencsén megye északi részéből. Amikor ugyanis Máté a királyi adomány következtében birtokba vette e terület uralkodói javait, kezet emelhetett a Balassák uradalmára is. Annál inkább kihasználhatta Máté az ekkor kínálkozó alkalmat, mivel – s ezt fentebb többször is hangsúlyoztuk – a Balassák e korabeli leghatalmasabb családtagja, Miklós fia, Demeter régi ellenfele volt. 1302-ben vagy az ezt közvetlenül követő években Máté tehát részint a királyi birtokok, részint pedig a Balassa-ingatlanok elfoglalásával egész Trencsén megyére kiterjesztette befolyását.

Máté a 14. század elején nemcsak észak felé, hanem keleti irányban is terjeszkedett. 1302 után Máté Hont megye túlnyomó részét szintén fennhatósága alá vonta. Korábban már említettük azt az adatot, hogy a Hontpázmány nembeli Bozóky-ág tagjai, akik túlnyomórészt Hont megyében birtokoltak, még 1302-ben is építgették itteni uradalmukat. Rövidesen azonban – közelebbről nem meghatározható időben – birtokaik nagy részét elvesztették, amely Máté kezére került. A trencséni oligarcha többüket kiűzte Hont megyéből. Litva (Csábrág) vár mellett a Hont és Nógrád megye határán fekvő Drégely vár is a Bozóky-ág tagjaitól került Máté birtokába. Egy 1308. március 29-én kelt oklevél Máté nádor drégelyi várnagyát említi. Legkésőbb 1308-ban Mátét uralták a Bozóky-ág korábbi javai. Hogy erre az időre Hont megye területének túlnyomó része Máté befolyási övezetéhez tartozott, a fentieken túl az is bizonyítja, hogy a Hont megyében, a nógrádi határhoz közel fekvő Ság konventje – egy 1308. szeptember 29-én kelt, Máté nádorhoz, a „nagyságos és tiszteletre méltó férfiúhoz” (viro magnifico et honesto) küldött jelentése szerint – Máté parancsára végzett el vizsgálatot a négy Hont megyei szolgabíró egyikével együtt az ugyancsak Hont megyei Szúd föld ügyében.

Máté azonban nem állt meg Hont és Nógrád megye határán, hanem legkésőbb 1308-ban Nógrád megye nagy részére is kiterjesztette befolyását. Döntő bizonyítékot szolgáltat erről az az 1308. november 10-én kelt, Gentilis és Máté tanácskozásáról tájékoztató irat, amelynek tartalmát könyvünk következő fejezetében ismertetjük. De már e helyütt megemlítjük, hogy Máté ott név szerint említett öt tanácsosa közül három Nógrád megyei előkelő volt: Kácsik nembeli Mihály fia, Simon, az ugyancsak Kácsik genusba tartozó Simon fia, Miklós, valamint Záh nembeli Felicián (ez utóbbi évtizedekkel később, 1330-ban a Károly Róbert és családja ellen elkövetett merényletével tette halhatatlanná nevét). A Hontból keleti irányban tovább terjeszkedő Máté úgy vetette meg lábát Nógrád megyében, hogy a megye tehetős előkelői – a Kácsik és a Záh genus tagjai valamint többen a középbirtokosok közül –, hozzá csatlakoztak, és beálltak szerviensei közé. Nógrád megyének azonban nem mindegyik birtokos családja választotta ezt az utat. Számosan akadtak olyanok, akik nem hódoltak meg Máténak, hanem vállalták a vele való harcot, avagy elhagyták a megyét.

Így a Kácsikok nemzetségéből való Farkas fia, Tamás sem követte atyjafiait politikai pályájukon, vagyis nem fogadta el Máté hűbéruraságát, hanem életútját Károly Róberthez kötötte. 1313. évi királyi oklevelek akként méltatják e Tamás érdemeit, hogy a király oldalán sok jogtalanságot volt kénytelen elszenvedni, illetve hogy a király iránti hűségtől vezettetve hátrahagyta birtokait és rokonait. Miután nem maradt meg Nógrád megyében, ottani javai, mindenekelőtt Szécsény központtal kiépített uradalma Máté, valamint annak szerviensei kezére jutottak. A későbbi fejlemények igazolták, hogy Tamás jól választott, amikor szembekerült saját nemzetségének Mátéhoz csatlakozott tagjaival, amikor időlegesen feláldozta nógrádi ingatlanait, s vállalta a számkivetettséget Károly Róbert oldalán. Utóbb ezek bőséges kamatot hoztak. Szécsényi Tamás Károly Róbert új arisztokráciájának egyik vezető személyisége lett.

Ugyancsak szembefordultak Mátéval a Tomaj nemzetségből származó Losonczyak, akiknek tágas erdélyi birtokaik mellett a Nógrád megyei Losonc környékén feküdtek ingatlanaik. A losonci uradalom területén a mongol pusztítást követően két várat építettek, Gácsot és Divényt. Máté ellenében Károly Róbert oldalára álltak, derekasan kivették részüket a királynak a tartományurak ellen vívott harcaiból. 1347. évi, tehát igen kései oklevélből értesülünk arról, hogy e két nógrádi és egy erdélyi várukat egykor a király és az ország hűtlenei felégették. Aligha kétséges, hogy a nógrádi erősségek Máté hódításának, feltehetően várostromoknak estek áldozatául. Bizonyossá teszi ezt az a körülmény, hogy uradalmuk központját, Losoncot a Máté erejére támaszkodó Kácsik nembeliek szerezték meg.

Nógrádban Máté megint összecsapott a Balassákkal, akiknek itteni birtoklása – oklevelek szerint – a 13. század első évtizedeiig visszavezethető. 1246-ban csereként kapták meg IV. Bélától Gyarmatot, mai nevén Balassagyarmatot. Királyi adományok és adásvételek révén gyors ütemben gyarapították nógrádi birtokaik számát. 1278-ban már állt a honti határ közelében általuk emelt Kékkő vár, Gyarmaton pedig tornyot építettek. 1290 táján e javaikat fegyverrel szerezték vissza Hontpázmány nembeli Kázmér egyik fiától, aki erőszakkal foglalta el őket. A Balassák 1301-ben még tevékenykedtek Nógrád megyében, ettől kezdve azonban egészen Máté halálának évéig, 1321-ig hallgatnak róluk az oklevelek e vidéken. A két évtizedes csend okát Károly Róbert egy 1321. évi oklevele jelöli meg. Ebből tudjuk, hogy Trencséni Máté hatalmaskodva elfoglalta – egyebek mellett – Nógrád megyében Kékkőt és Gyarmatot az összes, hozzájuk tartozó birtokkal együtt, valamint a Hont megyei Hídvég birtokot (ahol egyébként favár is állott), s a király ekkor hűségükért és szolgálataikért visszaadta a Balassáknak e javakat.

Máté tartományépítő tevékenysége szempontjából fontos időszaknak számít tehát az 1301-1308 közötti hét esztendő. Tovább erősítette befolyását azokban a megyékben (mindenekelőtt Nyitrában), amelyek már 1300-at megelőzően is hatalmi szférájában voltak. Vencel király bőkezű adománya 1302-ben nem csupán az uralkodók kárára elkövetett birtokrablásait törvényesítette Nyitra megyében, hanem utóbbihoz hasonló helyzetbe hozta Mátét Trencsénben is. A királyi javak birtokbavételén kívül Trencsén megye északi részén a Balassák rovására növelte befolyását, s erőszakos úton tett szert ott ingatlanokra. Keleti irányban is terjeszkedett. Befejezte Hont megye meghódítását, Nógrádban is előretört. Nógrádi térnyerése megteremtette a lehetőséget számára ahhoz, hogy behatolhasson Gömör, Borsod és Heves megyébe, továbbá immár dél, délnyugat felől is elérkezett a nagy kiterjedésű zólyomi erdőispánság határához. Nagyjából tehát itt tartott Máté tartományépítése (az 1301-1308. évekre tehető birtokszerzeményeiről a 8. számú térképvázlat nyújt tájékoztatást), amikor 1308-ban Gentilis bíboros Magyarországra érkezett.

8. Csák nembeli III. (Trencséni) Máté birtokai 1301-1308 között